Ez a webhely sütiket használ a felhasználói élmény növelése érdekében. Kérjük, engedélyezze a látogatáselemzést, valamint a személyre szabott ajánlatok megjelenítését támogató („marketing”) sütiket is. Amennyiben a későbbiekben mégsem szeretne a weboldalunkról sütiket fogadni, akkor használhatja ezt az eszközt arra, hogy kikapcsolja azokat.

Preeklampszia és császármetszés - a legtöbben nem erre készülünk (2. rész)

Kékesi Adrienn
2020. 11. 24. 11:00:00
Preeklampszia és császármetszés - a legtöbben nem erre készülünk (2. rész)
A legutóbb ott fejeztem be a történetünket, hogy a terhességem 31. hetében elkezdtem produkálni a preeklampszia három jelllemző tünetéből kettőt - legalábbis amit saját magam meg tudtam ítélni. Ha esetleg nem olvastad az első részt, akkor a bejegyzést megtalálod ide kattintva.

Ezek után hétfőn hívtam a védőnőt, aki tudott vizeletvizsgálatot végezni, mondta is, hogy bemehetek még aznap és megcsináljuk. Természetesen volt benne fehérje, de nem kóros mértékben, szóval ez egy kicsit megnyugtatott. A védőnő azt mondta, beszéljek mindenképpen az orvosommal és mellette menjek hozzá minden héten ellenőrizni a fehérje szintet. Fel is hívtam a doktornőmet is, ő azt mondta, hogy mérjem és jegyzeteljem minden nap a vérnyomásomat, majd megnézzük a következő vizsgálatkor, ami valamikor két héten belül volt esedékes.

Amikor szóba került nálam korábban a szülés módja, elmeséltem a kezelőorvosomnak, hogy gyerekkoromban egy buta kis baleset következtében a farokcsontom (a gerinc legvége, azaz a farkcsigolyák) eltört vagy elmozdult, emiatt egy természetes szülésnél fennállt a veszélye, hogy (újra) eltörik. Így ő császármetszést javasolt – amit én talán egy kis megkönnyebbüléssel vettem tudomásul (tudom, hogy most ezért a természetes szülés-pártiak megköveznek), mert nagyon féltem egyébként a szüléstől és az azzal járó fájdalomtól, illetve az egész helyzettől.

Magyarországon viszont az a különleges helyzet áll fenn, hogy a szülész/nőgyógyász orvosod nem javasolhat császármetszést – kivéve természetesen már a szülésnél, vészhelyzet esetén. Előre ezt kizárólag szakorvos vagy pszichiáter javasolhatja, tehát két lehetőségem volt: egy ortopéd szakorvos írja le azt, hogy kizárt a természetes szülés vagy egy pszichiáter tartja azt megalapozottnak a szüléstől való rettegésem és esetleges lelki sérülések miatt.

Hogy rövidre zárjam a témát: elmentem ugyan az ortopédiára, de ott az orvos nem látta megalapozottnak a császármetszést, így végül egy pszichiáter adott igazolást az utolsó pillanatban – amit persze én ekkor még nem sejtettem – mármint, hogy ez az utolsó pillanatban van…

A következő hetekben tehát orvostól orvosig és orvostól védőnőig rohangáltam, miközben a vérnyomásom továbbra is az egekben volt, amire az említett következő nőgyógyászati vizsgálaton kaptam is vérnyomáscsökkentő gyógyszert. Ekkor már a 35. héten jártunk, Tamikánkat 2 kg körüli súlyra mérték, így azt gondoltam, hogy ha meg is kell születnie korábban, talán olyan nagy baj már nem lehet. Mivel a nőgyógyász doktornőm nem vállalt szüléseket, megbeszéltük, hogy ajánl egy kollégát, akit én hétfőn fel is hívtam, hogy bemennék hozzá, hogy megbeszéljük a részleteket. Ő azt mondta, akkor menjek, ha megvan a pszichiátertől a papír – ezt kedden megkaptam, így szerdára megbeszéltünk egy időpontot.

A vizsgálatkor a doktor úr látta, hogy itt azért van egy kis gond: iszonyú magas volt addigra a vérnyomásom, a vizeletem pedig tele fehérjével. Szerencsére a CTG vizsgálatnál minden rendben volt, így utamra engedett, de másnap egy 24 órás vérnyomásmérőt tettek rám és péntekre újra visszarendelt. Mi csütörtökön este az egyik barátnőmnél grilleztünk, – a többiek iszogattak, míg rajtam óránként felfújt és mért a műszer. Amikor néha odapillantottam, láttam, hogy 200/100-akat is mér… Ennek aztán egyenes következménye lett, hogy pénteken ott fogtak a kórházban. A férjem hazament a cuccaimért, én pedig el voltam keseredve, hogy mit fogok itt egy hónapig csinálni…

Persze azt hiszem, hogy a doktor úr sejtette, hogy ez messze nem lesz már egy hónap, ugyanis délben kaptam egy tüdőérlelő injekciót (a babának). Az első, kórházban töltött éjszaka után másnap reggel, szombaton 6 órakor bejött hozzám az orvos és kérte, hogy menjek fel a szülészetre CTG vizsgálatra. Ott egy szülésznő rám helyezte a mérőműszert, majd egy idő után ránézett az eredményre. Kikerekedett a szeme és hívta a kolléganőjét, aki a papírszalagra nézve annyit mondott, hogy „B… meg…!”. Na, ekkor szorult össze a gyomrom igazán… Az ügyeletes orvos kérdezgetett, hogy nincsenek-e fájásaim és megvizsgált – de induló szülésnek még nyoma sem volt. Kiderült, hogy nagyon leesett a szívhangja a babának, így ő be akarta indítani a szülést, de mondtam, hogy császár van tervben, így visszahívták az ügyeletből hazafelé tartó orvosomat. Amikor a doktor úr visszaért, kiszámolta, hogy a tüdőérlelő óta mikor telik le a 24 óra, így azt mondta, hogy akkor délben műtét. Én csak azt a kérdést tudtam kipréselni magamból, hogy mégis mire számítsak? Erre ő azt felelte, hogy hát arra, hogy délután lesz egy kisbabája! Erre aztán kicsit elmosolyodtam, de persze csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, hiszen erre még egyáltalán nem voltam felkészülve!

Közben a férjem is beért a kórházba, úgyhogy együtt vártuk, hogy az óra elüsse a delet. Az előkészületek után végülis minden rendben ment, egy nagyon jó fej aneszteziológus doktornővel hozott össze a sors, akinek nagy szerepe volt abban, hogy kicsit megnyugtasson a hirtelen felfordulásban. Sajnálom, hogy pont ezeknek az orvosoknak jut nagyon kevés figyelem, hiszen a műtét után én sem találkoztam már vele többet.

Ezen előzmények után május 30-án 12:18-kor 2040 grammal és 51 cm-rel (amit bizonyára nagyon félremértek, mert utána egy hónaposan volt 48 cm) megszületett Tamara (a képen), akit legelőször Apukája foghatott meghatódva a kezébe.

Ezután kezdődött el életünk egyik legizgalmasabb fejezete, sok örömmel, megpróbáltatással, sok gyönyörű és persze néhány nehéz pillanattal, ami a mai napig is tart – de ez már egy másik történet... heart
Tartalomhoz tartozó címkék: császármetszés koraszülés